Ahogy a nap lebukott a kiskunfélegyházi háztetők mögött, a város nem álomra szenderült, hanem halk duruzsolással telt meg. Ez az az éjszaka, amikor a generációk találkoznak: a múltjukat hátrahagyó végzősök és a jövőjüket egyengető tanáraik. A szerenád nem csupán egy esemény; ez a búcsú legőszintébb formája, ahol a szavak helyett a zene beszél.
Megható volt látni a tanárokat, akik az ablakokban vagy a kertkapuban állva fogadták a köszöntést. Sokuk arcán az elérzékenyülés jelei látszottak – hiszen nekik minden osztály egy újabb fejezet az életükből, amit most fájó szívvel, de büszkeséggel zárnak le. A dalok végén a rövid köszöntők, az apró ajándékok és a nagy ölelések jelezték: a tanár-diák viszony ezen az éjszakán barátsággá nemesedett.
A felvonulás késő éjszakáig tartott. A város lakói az ablakokból figyelték a vonuló fiatalokat, mosolyogva emlékezve saját diákéveikre. Kiskunfélegyháza utcái ilyenkor nemcsak egy iskolai hagyománynak adnak otthont, hanem az összetartozásnak is.
Amikor az utolsó dal is elhallgatott, és a diákok lassan szétszéledtek, néhol társaságok együtt maradtak az est folyamán, de a csend már nem volt ugyanaz, mint korábban. Benne maradt a levegőben az ígéret: bár az utak szétválnak, az itt töltött évek és ezek a dallamok örökre összekötik őket.
Ez a hagyomány a bizonyíték arra, hogy a digitális világban is mekkora ereje van az élő szónak, a közös éneklésnek és a személyes köszönetnek. Reméljük, a diákoknak és a tanároknak is örök emlék marad ez az éjszaka!
A Mezgés szerenád pedig másnap a Bolondballagással folytatódott.
Pénteken pedig a ballagótarisznyák is a végzős diákok vállára kerülnek.
